Néhány éve a párizsi ócskapiacon – a Porte de Clignancourt-nál –  keresgéltem, kutatgattam, remélve csodálatos konyhai felszereléseket, gépeket. Kellemetlen hűvös, szemerkélő eső: minden a jó kedvre derítéshez.

Már hagytam a fenébe az egészet, elegem volt mindenből, de a körgyűrű hídja alatt a földre terített ponyván szétrakott könyveknél nem állhattam meg, hogy legalább egy pillantást ne vessek rájuk.

Rögtön szemembe ötlött egy vékonyka könyv: Libamáj. Felemeltem, belelapoztam: Crème brûlée. A könyv penész- és dohszagú volt, gyorsan becsuktam. az 1 eurós árat lealkudtam 50 centre. Valamicske vigasz a sok kudarc után.

Aztán hazatérve, az M.-ben. Ricsinek aki a séfünk volt csak annyit mondtam: libamáj crème brûlée. Kicsit elgondolkodott, majd bólintott.

Félkilós libamájat felteszünk fél liter tej-tejszín keverékbe, só, bors, ha felforrt, áttörjük szitán, 3-4 tojást bele, meg amihez kedvünk van, például kandírozott gyömbért, kis tálkákba öntjük (ramequin), tepsibe víz, abba a tálkák, és fél óra sütő 150-n. Hidegen adjuk, előtte megszórjuk kristálycukorral, amit szakácsfáklyával , vagy még inkább festékleégető célszerszámmal karamellizálunk.

Szeretem ezt a történetet. Hozzátartozik: a könyvet soha többé ki nem nyitottam, nem is fogom: nyoma veszett.