Fish&chips

Gyerekkori szerelmem, Íra, azt mondja, nem hagyhatok ilyen hosszú szünetet két bejegyzés között. Ebben nyilván igaza van. Azt is mondta legalább vegyek elő valami régi írást.
És mindezt egy Fish&chips nevű helyen vezette elő, így hát adódott az ötlet: egy ezt érintő írásomat tegyem be.
Évekkel ezelőtt Scherter Judit barátném megtisztelt egy fish&chips levéllel, és én válaszoltam.
Most e két levelet csatolom.
(Fish and chips)

Kedves M!

Rájöttem! Nem is rájöttem, hiszen rájönni arra lehet, amire az ember szeretne rájönni, hanem hirtelen eszembe villant – mert a megvilágosulás kifejezés ez esetben túlzás lenne –, szóval egyik kedvenc meisseni tányérkámat mostam el éppen, amikor hirtelen eszembe villant, hogy mi is a különbség kettőnk között. Mármint a gasztronómia területén. (A tányérkáról, hogy elmosható legyen, gyorsan bekaptam még egy Szomszéd Rózsi műhelyéből származó pogácsát. Jó, jó, tudom, a meisseninek sem színe, sem mintája semmilyen pogácsához nem illik, de néha csábít engem is a diszharmónia. Ami pedig a műhely szót illeti, ebben az esetben nem túlzás használni, hiszen a konyha, a maga konyhaszagával sértő lenne Sz.R. szakácsművészetére nézve. Bár e pogácsa, másnapos lévén, már csak haloványan idézte fel társai erényeit.)

Szóval, Te talán azért főzöl – hogy több mint kitűnően, ezt nem szükséges vazallusi udvariassággal bizonygatnom –, mert gourmet vagy. (No persze, a főzni tudás nem jellemző minden gourmet-ra, mint ahogy a képzőművészi tehetség sem, a mű-inyenc műgyűjtőkre.) Ez csak feltételezés, végtére is nem tudom, miért is szeretsz főzni. Sosem kérdeztem meg Tőled. Annyi mindennel vagyok így; megelégszem valamiféle szemérmességből vagy kényelemből a sejtésekkel. Magamat is gyakran csak sejtem, ám azt tudom, hogy a szívemben (vagy hol) lakozó olthatatlan sóvárgásból, folytonos elvágyódásból főzök. Többnyire.

„Elképzelhetetlen számomra, hogy magamnak fish and chipst süssek!” mondtad az este, furcsállva beszámolómat aznapi ebédemről. Talán e tegnapi mondat mára megérkező visszhangja miatt kezdtem el tűnődni, mi is a különbség kettőnk között. Mármint a gasztronómia területén. Arra gondolok…

És most megkísérlem rekonstruálni, mire is gondolok, mire is gondoltam, mikor itt abbahagytam, mert már igencsak messzire kerültem mind a gondolattól, mind a kék tányérka mosogatásától, mind pedig a második emeleti léttől. Itt orgonaillatban burjánzik a mángold, a hagyma zöldjére birsalmavirág hullik, virágnak képzeli magát a ruccola, lengedez a szélben, lázas méhek szállnak halványsárga szirmaira, a sóska is megőrült, és az édeskömény már megint sövény lesz, úgy döntött. Sok eső esett. Fehér szalonnára vágyom a harsány zöldektől, elbiciklizek az itteni Rózsához, Rózsikához, sózott fehér szalonnát venni. (Tudod, amiben a durva só és a rideg, fehér sáv alatt rózsaszín, lágyabb, majdhogynem édes réteg húzódik, és lilahagymával vagy almával, fehér kenyérrel vagy nagyon sötét rozzsal teljesedik be sorsa.)

Rózsika veranda-asztalán cérnametélt szárad, hosszú sorokban a hímzett szalvétán, ő maga pedig grillázstortát alkot. Nem lesz rajta menyasszony meg vőlegény, csak egy alkalomhoz illő korona; ballagásra készül. Tudod te, milyen egy grillázstorta? (Ebből a kicsit pikírt hangsúlyú és szórendű kérdésemből kiderül, hogy talán túl arisztokratikusnak tartalak. A gasztronómia terén.)

Rózsika blúzán búzavirágok, az imént vette 750 forintért a Közért előtti árustól. Felpróbálta (fiú-atlétatrikóban öregasszonyemlők), ferdén összegombolva, és megkérdezte, na Juditka, milyen ez? Majd kosztümkabátot veszek rá, meg melltartót alá. Nagyon tetszett. Rózsika nem mutatta meg az új szalonnát, szőttessel leterítve, fateknőben pihen ott a kamrában. Nem is beszéltünk róla. Másról beszéltünk tapintatosan, mert meleg érzelmi szálak fűzték hozzá őt is, és bevallom, engem is, amikor még kezes, édesen röfögcsélő malacka volt. C’est la vie. Avagy: A halál így is, úgy is lekaszál. Rózsika a tavalyi szalonnából kanyarított le egy jódarabot nekem. De nem! A lekanyarítás már a múlté. Hazudtam egy szép szó miatt! Ma már nem megy a kanyarítás. Mélyhűtőben lakoznak a mai tavalyi szalonnák. Nem olvadoznak, nem csepegnek, nem avasodnak. Jegecesek. Folpackba fagyott valamik. Összeszorított fogakkal fűrészelni lehet csak őket, nem lekanyarítani belőlük.

Mivé lesz a világ? Eltűnik már az a finom kamra íz, az épp-egy-picit-avas szalonnabuké is.

De most visszatér a melléktéma.A fisch and chips. Mert ahogy kerekeztem hazafelé Rózsikától, megláttam a buszmegállóban Marcellt, ifjú barátomat, aki Londonba volt éppen visszatérendő. Csevegtünk kicsit, és ha már, megkérdeztem, szokott-e vajh, fisch and chipst enni. Orrát rosszallón felhúzta: Nem! Kurva rossz! Majd cinkosan hunyorított, és így folytatta: Szusit, azt mindig, és vannak jó olasz éttermek is! Megjött a Körös Volán. Marcell olyan hirtelen eltűnt a szemem elől, mint amilyen hirtelen áttért a körbe-körbekanalazott tejbegrízéről – nem engedte összekavarni, hogy mű szülessen a dermedt kakaó alatt – a londoni szusira.

Mivé lesz a Királyság is! Hová tűnik a fisch and chips?

Arra gondolok, gondoltam, a kettőnk közötti különbséget boncolgatva, hogy én azért sütök fisch and chipst magamnak, mert vágyakozom Angliába. Ahol sosem jártam. Vágyakozom és visszaemlékszem. Visszaemlékszem az Egy csepp mézre. Amiben egyáltalán nem biztos, hogy evett Rita Tushingam fisch and chipst. De ehetett volna!

„Bepanírozod a halat?”– kérdezted azon az estén, a születésnapi mulatságon. A hangsúlyodból nem annyira konyhatechnikai érdeklődés volt kiolvasható, sokkal inkább a „képes vagy magadnak?”elképedése. Erre a válaszom: Igen, képes vagyok. Mindenre képes vagyok magamért, minden önzetlenségre és minden önzésre. (De ki képes ebben az esetben elválasztani a két fogalmat egymástól?) És egyáltalán! Be kell-e panírozni a Fisch and chips-hez a halat? Na látod! Ez is egy nagy különbség kettőnk között. Te tudod rá a választ, nekem fogalmam sincs. Te ettél már, vagy utánanéztél valamely tudós könyvedben. Én pedig elképzelek egy lepusztult bódét, talán Brighton közelében, talán a túlsó parton, apály van éppen, haldokló kagylók a fövenyen, az árusnő már hervadásnak indult, lábán visszerek, a combján is, de szemhéját még kékre festi, a hal viszont friss, a krumpli is, a zacskó forró, felülök a mellvédre. Fúj a szél. Fisch and chips.

Üdvözöl Téged, kedves M.

                                                                                                          Judit

P.S. Észrevetted, hogy az este, azon a most már majdnem elmerült estén, amikor a Fisch and chips is szóba került, a torták, mint pávák a baromfiudvaron, olyanok voltak? És azt észrevetted, hogy nem jutottam sehová ebben az összehasonlítgatósdiban?

Kedves Judit,

Nagy megtiszteltetés, hogy irodalmi-culináris levelet intézel hozzám.

Konyhaművészetedet eddig kipróbálni nem volt módom, ám sokat hallottam, leginkább érzékletes-érzéki leírásaidból, felőle.

Ez a szép írásod, azonban, sokkal inkább irodalmi, mint gasztronómiai.

Megható, és én nagyon irigylem gyermeki-költői gazdag képzelőerőd.

„Mondjuk azt, hogy a fish and chips (fish ’n’ chips – mert gyakran így írják) egy étel, a fish halat, a chips rósejbnit jelent, és akkor jáccuk azt, hogy angliában vagyunk, és akkor most nem tortát csinálunk a zöld béka-formában, hanem az legyen a hal, és mondjuk  a vödörben legyen a chips.”. És te, a gyermeki-költői lélek, már Brightonban is érzed magad, az óceán partján, pedig még sosem jártál e részén a világnak, és fish ’n’ chipsest játszol.

Azt hiszem, én sem ettem még fish ’n’ chipset.

Mind a ketten válogatás nélkül olvasgatunk, és nem nagyon emlékszünk, melyik tudás-morzsácskát, hol csíptük fel. Sőt még utazgatni is szoktunk – néha. E-közben is ránk ragad ez meg az.

Valahol te is, én is hallottunk, olvastunk erről az ételről.

A forró zacskóról – amihez jó étvágyat kívánok – azt kell gondolnom, tudod, ez egy tipikus take-away kaja. És ez nem sokkal kevesebb, mint amit én tudtam: a halat kirántják.(azóta utána néztem egy kicsit: Charles Dickens a Twist Oliverben állítólag már 1830 körül emleget ilyesmit, 1860 körül Angliában már árulják a rántott halat rosejbnivel, a halat nem feltétlenül panírozzák, gyakran sörtésztában forgatják meg.)

Fogalmam sincs, mikor mit, honnan tudtam korábban erről az ételről. De biztosan nem tudós könyvekből.

Volt egy kis rossz érzésem leveledet olvasván: kissé lekezelőn használod a gourmet szót.

Térjünk (térjek) végre a tárgyra.

Régóta hirdetem: a jó vacsora, utazás. Utazás távoli országokba, utazás a múltba, a gyerekkorba.

Tehát a különbség közöttünk nem ez. Gyermekkorom óta érzékeny vagyok a szagokra illatokra, és tudom, semmi nem idézhet fel olyan könnyeden, légiesen emlékeket, mint az illatok. Gourmet vagyok, kéjenc vagyok, és nem tudom, mitől lettem az. Vannak sejtéseim.

Amiben biztos vagyok: nevetségesen érzelmes természetem, görcsös félelmem a múlt, a fiatalság és leginkább a gyerekkor elvesztésétől.

Száz éve olvastam Colette Zsendülő vetését. Két kis kamasz szerelméről szól. A hajdina földön lesznek egymáséi. Hiába annyira fontos, megrázó, ami történik vele, a lány hallja, érzi, a tudatáig is eljut a természet ezer történése. Colette szerint ebben különbözik a fiú és a lány.

Neked visszereket is fel tud idézni és tengert és haldokló kagylókat a korábban sosem evett étel.

Nekem a szagok hívják elő az emlékeket.(és ezzel nem vagyok egyedül. Babitsnak van egy szép írása erről.) De a szag az agy legmélyebb, tudatalatti rétegeit ingerli. Nem tudom elképzelni, hogy a minden rossz magyar étteremre jellemző szörnyű napraforgó- vagy repceolajnak a szaga elő tudna hívni belőlem parti fövenyt és tengeri szelet.

Szeretek enni.

Szeretem a finom illatokat.

Azt hiszem, ezért tudok főzni.

Ez az egyetlen tehetségem. Hiú vagyok. Szeretem, ha főztömmel sikert aratok. Persze többek közt, ha magamnál.

De a nosztalgiámat sokkal inkább a más főztje, a véletlen, utcán, erdőben lelt illatok táplálják.