Gyerekkoromban meg voltam róla győződve, onnan kaphatta a nevét, hogy a felmelegítéstől napról napra sósabb lesz. Sós lett. Vagy ilyesmi.
Sokkal később, mikor az éttermemben megpróbáltam cassoulet-t utánozni, az étlapra azt írtam magyarázatként: francia sólet.
Nem olyan rég tanultam meg, hogy a távoli hasonlóság – száraz bab sokféle hússal hosszan együtt főzve – nem véletlen. Languedoc-i zsidók hozták közép és kelet-Európába az előírásoknak megfelelően átalakított receptet.
A sólet szó a cholent-ből származik – így hívják szerte a világban – a cholent pedig a chaud lent – lassú meleg – francia szóösszetételből torzult.
A cassoulet jó esetben fehérbabból, konfitált kacsából, sertés tarjából, báránycombból, fokhagymás kolbászból készül, amihez még jön szalonna, paradicsom, hagyma, fokhagyma, sárgarépa, zsemlemorzsa, szegfűszeg, illatos füvek, só, bors. A franciák mindent megpirítanak, megpárolnak, készre főznek, és ekkor morzsával megszórva berakják, összeérni, alacsony hőfokon a sütőbe.

Talán ez utolsó momentum adta az ötletet a sólethez, ami a sábesznek lett a mi vidékünkön jellegzetes étele: mivel sábeszkor sem dolgozni, sem tüzet gyújtani nem szabad, a pék hűlő kemencéjébe tette minden asszony az agyag edényét a sólettel, és nyolc-tíz órával később vették csak ki.
Legközelebb a sólet-variációkról írok, mert természetesen a különböző vidékeken másként alakították át a receptet.