Improvizáció

a főzés lelke! Ezért vagyok az étterem, és a receptgyűjtemények ellensége - úgy általánosságban.
Ám van egy kis éttermem – az M., és olvasok szakácskönyveket. Tehát következetlen vagyok. Vagy talán csak sarkosan fogalmazok.
Viszont az éttermemben minden nap újraírjuk a menüt, és a recepteket az ágyban, elalvás előtt olvasom, hogy másnapra elfelejtsem, és csak a hangulata maradjon meg bennem.
Ha minden nap kész receptek alapján dolgozol: unalmas lesz a főztöd. Legalább próbálj egy csipetnyi nem-megszokott fűszert. Mert persze ott van a hagyomány, a trádisn.
A vasárnapi húsleves és a rántott hús. (Ha friss gyömbért aprítasz a levesbe, vagy egy csöpp sötét szójaszósszal fested meg: attól még húsleves marad)
A hagyomány fontos! De, mint a többi művészetben: az alkotás – a hagyománytól való, megtagadva-megőrizve, eltérés.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A hagyomány

Én néhány nem nagyon jól meghatározott csoportba sorolom a hagyományokat:

Vannak történelmi hagyományok
              nemzeti hagyományok
              családi hagyományok (persze gasztronómiaiakról beszélek)

Történelmi, mint a savanyú vetrece, a pásztor tarhonya, a szilvásgombóc
Nemzetinek nevezem – csak hogy ne a szokásos módon használjam a szót –  a más ország, más nemzet jellegzetes ételeit, ilyen például a  piláf, a kuszkusz, a tzatziki, bouillabaisse, semifreddo, és sorolhatnám a végtelenségig.
Családira példa volt nálunk a dióstetejű (egyfajta szilvalekvárral készülő bögre-tészta), vagy a nagyon speciálisan készített gyümölcs-rizs. De talán ezeknél fontosabb az egyes családtagok ünneplésére készülő, vagy egyéb ünnepi menü, a vasárnapi húsleves és rántotthúsvegyesköret.