A hosszú hallgatás oka némi gyengélkedés.
Nem írtam, nem olvastam, rádiót hallgattam, marhaságokat néztem.
És így, bár általában kaják körül kéne blogomnak forognia, ezúttal itt van valami, ami nagyon kikívánkozik.

Leszögezem: nem vagyok zsidó.
Négy nagyszülőm az volt. Szüleimet annak tekintették, és a szerint kellett szenvedniük. Aztán felszabadultak, és megpróbálták elfelejteni, mit tettek velük, és miért. Nekünk, gyerekeknek nem is mondták el.
Igaz, egy életen át üldöztek rémálmok, és mondják, ez amiatt van . Lehet.
De nem tartozom a kiválasztott néphez. Engem nem üldöztek. Nem hivalkodhatok avval, hogy engem bántottak.
Magyar vagyok. De senki sem kényszerített, hogy bántsak zsidókat, nem is mentettem zsidókat.
Sors? Sorstalanság?
A szenvedés nemesíti a lelket.
De a szüleim szenvedése nem nemesíti az én lelkemet.
És ha valakinek szülei bűnöztek, az nem mocskolja be annak a lelkét.

Tegyünk, hogy világunk olyan legyen, amelyben nem kell kérkednünk felmenőink szenvedésével, nem kell szégyellnünk őseink bűneit. Lehessünk, akik vagyunk, ápoljuk őseink emlékét

Nem tudhatjuk, milyen idők jönnek, talán mentenünk kell az üldözötteket, talán meg kell tagadnunk parancsot, talán mi leszünk az üldözöttek. Vagy a gyerekeink, az unokáink.

Wallenberg és nem Horthy
Lehessen, legyen saját sorsunk.