A „békeidőkben”, már a tanácstalan köztársaság után, de még a világválság előtt így képzelte a magyar polgárasszony:
hagyma, fokhagyma, pirospaprika, libazsír, libahátulja, libanyak, füstölt liba- vagy marhahús, marhaszegy, fehér bab és gersli (azaz árpagyöngye). Ehhez, ha elég elvetemültek vagyunk, még megtöltünk libanyakat (a bőrét) zsíros, sós, paprikás, borsos liszttel, összevarrjuk, és a többihez dobjuk. Eztán van, aki francia-módra öntöttvas lábasban készre főzi, és csak melegedni teszi a kemencébe, van, aki csak összerakja nyersen, és aztán be a pék hűlő kemencéjébe.
New Yorkban már a negyvenes évek végén is azt hitték tudják, hogyan kell az egészségre vigyázni, tehát csirke zsírt, margarint vagy olajat használtak, kellett ezen kívül hagyma, beáztatott bab, krumpli, marha, liszt (rántáshoz), só, bors, paprika, még néha belefőztek lisztből, marhafaggyúból sütőporral összegyúrt kuglit. Hát ez igazán puritán a magyar változathoz képest.

No, és a lengyel? Marha, olaj(!), rántás, sárgarépa, hagyma, bab, köles.
Én maradnék a magyarnál, vagy hát legyen cassoulet.
A sóletnél azt különösen viccesnek találom, hogy a zsidók átvették a franciáktól, elhozták keletre és itt tovább adták a magyaroknak, akik jó kis füstölt tarjával vagy csülökkel, szalonnával, füstölt kolbásszal, és keménytojással (amit egyébként a magyar-zsidó sóletbe is szokás).

És hogy mennyire nagyon magyar étel: már a korai szocializmusban is kapható volt a Glóbusz konzervgyár terméke két változatban is: kemény tojással, illetve füstölt tarjával és kemény tojással.